Sokan vannak úgy, hogy érzik, segítségre lenne szükségük, de félnek pszichológushoz fordulni., esetleg idegenkednek igénybe venni ezt a szolgáltatást.

Vannak azonban olyan élethelyzetek, amelyeket egyedül nem tudunk megoldani.

Egy résztvevő élménybeszámolója:

A lelki gyógyulás útján

A Pszicho Café nem a legújabb posztmodern szórakozóhely neve, hanem a Mészáros Krisztina pszichológus és családterapeuta szakember által vezetett csoportterápia, ahol végre önmagunk lehetünk. Itt bátran elmondhatjuk, milyen problémákkal küzdünk nap mint nap, olyan embereknek, akik megértik azokat, hiszen ők is hasonló terheket cipelnek.

Pszichológushoz járok. A legtöbb ember számára ezt kimondani sem egyszerű, és sokan inkább mindenfélét kitalálnak, ahelyett, hogy elmondják bárkinek is, hogy pszichológusnál töltenek 1-2 órát a hetükből. A helyzet azért nehéz, mert ha kimondjuk, hogy pszichológushoz járunk, a dolog valósággá válik. A probléma, amivel küzdünk, amit megpróbálunk mindenki elől gondosan arcunkra erőltetett mázunkkal elrejteni, valósággá válik. Mert ugye, ha az ember pszichológushoz jár, akkor valami baj van. Mégis ha odáig eljutunk, hogy szakemberhez fordulunk a legnehezebb lépést már megtettük: felismertük, hogy segítségre van szükségünk, és nem félünk elindulni a gyógyulás útján.

De honnan tudjuk, hogy baj van? Egyszerű azt mondani, hogy stresszes a munka, sok a gond és ezért vagyunk lehangoltak, ezért nem úgy sikerülnek a dolgok, mint szeretnénk. De sokszor ennél jóval erőteljesebb üzenetet kapunk az univerzumtól, amelyben jelzi, valami nagyon nincs rendben. Az én üzenetem egy mélyvénás trombózis képében érkezett, ami 26 évesen enyhén szólva is meglepetésként ért. A 2 hét kórház és a másfél hónapnyi kényszerpihenő viszont remek alkalmat adott arra, hogy elgondolkozzak, miért és hogyan lehetett nekem trombózisom? Abban mindannyian egyetérthetünk, hogy ez korántsem az a rutinbetegség, amit bárki elkaphat, így mivel a kórházban tényleg mindenemet megvizsgálták (még radioaktív izotópos tüdőröntgenem is volt, azért ilyennel nem sokan büszkélkedhetnek) megállapították, hogy tényleg makkegészséges vagyok, csak mellesleg volt egy trombózisom.

Ekkor hallottam nővéremtől a Pszicho Caféról, Ő ajánlotta, hogy menjünk el együtt. Őt egy éve diagnosztizálták inzulin rezisztenciával, amit később nálam is kimutattak így mindketten úgy éreztük a Pszicho Caféban a helyünk. Nade miért is kezd el valaki csoportterápiára járni, azért mert beteg lett? A válasz benne van a kérdésben. Azért mert beteg lett. És azért, mert egyébként teljesen egészséges, odafigyel magára, mozog, boldog, dolgozik, ellátja a férjét, barátját, családját és mégis beteg lett. Mert a szervezetünk jelzi, hogy valami nincs rendben. Nem fizikailag, hanem lelkileg. Van valami, amit annyira eltemetünk, de mégis kikívánkozik, mégis azt akarja, hogy foglalkozzunk vele. Olyan, mint egy hatalmas ordítás egy mély barlangban, amelyet, ha senki nem hall meg addig próbálkozik, míg ledönti a sziklafalat.

Így kerültem hát a Pszicho Caféba, ahol első alkalommal 6 megszeppent nő ült egymással szemben és nem is igazán tudtuk, hogy mit is kezdjünk a helyzettel. Aztán elkezdtünk mesélni arról, miért vagyunk itt. És csak meséltünk, meséltünk és beszélgettünk. Őszintén, szabadon, úgy, ahogy sokunk már nagyon régóta nem beszélhetett. Itt nem kell eltemetni azt, ami bennünk van, itt senki nem fog rossz szemmel ránk nézni, ha eláruljuk, hogy félünk, bizonytalanok vagyunk, és olyan dolgokkal küzdünk, amik felemésztenek.

A csoportterápián beszélünk magunkról és meghallgatjuk másokat. Sokan azt gondolják, akkor történik a gyógyulás, amikor kiadjuk magunkból a dolgokat, de igazából a hallgatás legalább annyira fontos. Mindegy mennyire különbözőek vagyunk, és milyen problémával küzdünk mindig (tényleg mindig) találunk valamit a másik történetében, amiben magunkra ismerünk. Sokszor nem is az lesz a legfontosabb dolog a terápia végére, amit mi elmondunk, hanem az, amit valamelyik társunk fogalmaz meg. Olyan gondolatokat, érzéseket és emlékeket találunk meg magunkban, amelyeket már rég elfelejtettünk, vagy épp most először élünk meg. Amikor pedig rajtunk a sor, hogy beszéljünk egyszerre 6 ember lesi minden szavunkat, nem ítélkeznek, csak hallgatnak, és bennük is feltámadnak a gondolatok.

Nagyon fontos, hogy figyeljünk a testünk jelzéseire. Ha én is odafigyeltem volna, valószínűleg egy trombózissal kevesebb lenne a listámon, azonban nem bánom, hogy így történt. Tudom, hogy így kellett történnie. Ez volt az ára annak, hogy tudatosodott bennem, hogy baj van. Most pedig, hogy tudom, már nem kell mást tennem, mint dolgoznom azért, hogy erősebb legyek, és megoldjam azokat a problémákat, amikkel szembe kell néznem. Szerencsés vagyok, mert ezt az utat bár egyedül kell végig járnom, havonta egyszer társakat kapok magam mellé, akiktől tanulok, és erőt meríthetek hosszú utamhoz.